A múmiás horrorfilmekkel mindig nehéz helyzetben vannak a rendezők. Egyszerre kell tiszteletben tartaniuk a klasszikus alapokat, miközben valami újat is mutatnak. Lee Cronin A múmia című filmje pontosan ezt próbálja meg — és sok mindenben sikerül is neki.

Cronin neve már nem ismeretlen a horrorrajongók számára. Az olyan filmek után, mint az Evil Dead Rise, a rendezőtől már megszokhattuk azt a sajátos, nyomasztó stílust, ahol a feszültség sokszor fontosabb, mint az olcsó jumpscare-ek. Bár sokan hajlamosak a démonos horrorvilághoz kötni olyan filmek miatt, mint az Annabelle vagy a The Nun, ezeknél Cronin nem rendezőként, hanem inkább a produceri vonalon, James Wan horror-univerzumának hangulata érződik vissza — és A múmiában is érezhető ez a sötét, betegesen feszült atmoszféra.

A film legerősebb pontja egyértelműen a hangulat és a vizualitás. A kameramunka kifejezetten erős: sok jelenet klausztrofób, szűk térérzetet ad, a közelik és a sötét tónusok végig nyomás alatt tartják a nézőt. A film operatőre, Dave Garbett remek munkát végzett — több jelenet tényleg filmszinten emlékezetes képekkel dolgozik. A kamera sokszor nem csak megmutatja a borzalmat, hanem hagyja, hogy a néző képzelje tovább, és ettől lesz igazán nyugtalanító az egész.

A színészi játék szintén sokat hozzátesz az élményhez. Jack Reynor és Laia Costa hitelesen hozzák a fokozatosan széteső családi dinamikát, míg több jelenetben a fiatal szereplők kifejezetten nyomasztó jelenlétet teremtenek. Nem érződik túljátszottnak a dráma, inkább fokozatosan épül fel az a fajta érzelmi feszültség, amitől egy horror igazán működni tud.

Viszont van egy pont, ahol a film szerintem megbicsaklik: a történet túl van csavarva.

Bár a sztori misztikus és érdekes irányból indul, egy idő után azt éreztem, hogy túl sok mindent akar egyszerre elmesélni. Mintha a film jobban ráfeküdt volna a háttértörténetre és a megfejtésekre, mint magára a félelemre. Pedig amikor igazán horror akar lenni, akkor nagyon működik.

És ezt be kell vallani: voltak nagyon félelmetes, parás jelenetek. Olyan pillanatok, amikor tényleg feszült az ember, és érzi azt a tipikus horroros gyomorgörcsöt. Csak közben néha elveszett a fókusz, mert a film túl sok réteget próbált ráépíteni a történetre.

Összességében Lee Cronin A múmiája egy nagyon erős horrorfilm, látványos képi világgal, jó színészi játékkal és több igazán nyomasztó jelenettel. Egyszerűen lehetett volna valamivel feszesebb, és jobban koncentrálhatott volna arra, amit a legjobban tud: a tiszta rettegésre.

Értékelés: 8/10

Erős atmoszféra, kiváló kameramunka és parás jelenetek — de egy túlkomplikált történet visszahúzza az összképet.